1920. június 4. – a nap, amikor a világ térképet rajzolt újra, de közben szíveket tört ketté.
105 éve történt, hogy egy aláírás nemcsak határokat húzott át, hanem egy nemzet testéből szakított ki darabokat.
Trianon nem szerződés volt.
Trianon gyalázat volt.
Egy megalázó, igazságtalan békediktátum, amit vesztesként, megtaposottan, kisemmizve kényszerítettek ránk.
A tollvonások mögött nem volt méltányosság.
Csak bosszú. A nagyhatalmak gőgje.
És a magyar nép széttépése.
Elvettek – de nem győztek le
-
Elvettek tőlünk városokat.
-
Elvettek iskolákat, templomokat.
-
Elvettek történelmet, kultúrát, embereket.
De a magyar lelket nem tudták elvenni.
A magyar szív dobog tovább – Kolozsvártól Kassáig, Pozsonytól Szabadkáig.
Mert nem a határok tesznek minket magyarrá, hanem a vér, a nyelv, a hit és az emlékezet.
Június 4. – Nem gyásznap, hanem figyelmeztetés
Ez a nap nemcsak emlékezés.
Ez dac.
Ez hűség.
Ez kiáltás.
"Nem felejtünk.
Nem mondunk le rólatok.
Nem kérünk bocsánatot azért, hogy élünk."
Mi, magyarok…
-
Nem hajbókolunk globalistáknak.
-
Nem kérünk engedélyt a létünkre.
-
Nem engedünk a nemzetgyűlöletnek, a megalkuvásnak, a múlt kitörlésének.
Mi, magyarok, állva maradunk – akkor is, ha sokan azt akarják, hogy térdre essünk.
Trianon után azt hitték, vége a magyar nemzetnek.
De nem ért véget. Csak megkeményedett. Megerősödött.
Nem nép vagyunk. Nem tömeg. Nem adat.
Mi: nemzet vagyunk.
Egy és oszthatatlan.
És amíg egyetlen magyar is él a Kárpát-medencében, mi itt leszünk. Nem csak földrajzilag. Lélekben. Hazaszeretetben. Hűségben.
Trianon 105 év után is fáj. De már nem gyengít – erőt ad.
Emlékezünk, mert kötelességünk.
Összetartozunk, mert ez a sorsunk.
És élünk, mert ez az akaratunk.
✝️ Isten, áldd meg a magyart.
Határon innen. Határon túl. Egy szívvel, egy lélekkel. Örökké.
Gyüre András ( Buda )